Lásd meg…

    “A Kosban haladó Nap ma beéri a Pegazus alfa csillagát, az Alpheratzot. Ez az állócsillag a második olyan világ, ahol azok a lelkek gyógyulhatnak, akik öngyilkossá váltak a Földön. Sokszor sokféle fórumon elmondtam és megírtam már, hogy „odafönt” (az eredeti tudatmező szintjén) a 3Ds valóságnak egyetlen olyan bűne van, ami nagyon nehezen bocsájtható meg, és ez a fizikai test tudatos elpusztítása. Minden mást a lelkek közötti előzetes „szerződés” szabályoz, és még ha innen nézve rettenetes vétkeket követnek el egymás ellen az emberek, érdekes módon például gyilkos és áldozata között rendszerint elképesztő szoros a karmikus kötés. Visszatérve az öngyilkosságra, nagyon egyszerű megérteni, hogy miért számít az egyetlen igazi véteknek (amit maga a lélek képtelen elviselni, amint felkerül a felsőbb dimenziókba és onnan értékeli a tettét). Minden dimenziónak saját szervezőrendszere van, amely a dimenzió sajátosságaira épül. A mi dimenziónk a fizikai testre épül, hiszen a léleknek szüksége van egy hordozóra, amely közvetíti az ingerületeket. Az idegvégződések, emberi érzékszervek és érzelmek segítségével azonnali értelmezéseket kaphatunk a fájdalom és az öröm minőségeiről, a jó és a rossz állapotairól és megnyilvánulásairól, ami biztosítja a folyamatos lélek-evolúciót. Értelem szerűen válik tehát megbocsájthatatlan bűnné, ha tudatosan elpusztítjuk. Önmagában a Pegazus konstelláció a szárnyas paripa, a szabad mozgás és a kiáradó gondolatok csillagképe, s éppen ezért válhatott az Alpheratz az öngyilkosok egyik gyógyuló helyévé. Ma egyvonalba kerül vele az életerőt szimbolizáló Nap, ami megvilágítja és energiával telíti.”

    Griga Zsuzsanna Karma asztrológus

    fractal-969525_1280

    Ma ilyen gyógyuló nap van. Az energiák hatnak, és én tegnap, ma visszasodródtam az időben, sok évvel ezelőttre, ahhoz a helyhez, amikor a legnagyobb bűnt követtem el. El akartam dobni egy értékes emberi életet. Mire odáig jutottam, már túl voltam, egy hosszú, szenvedéssel és félelemmel teli éven.

    Egész csepp gyerekkoromtól tudtam, hogy az élet nem lehet ennyi. Nem lehet annyi, amit a felnőtteknél látok. Kérdéseim voltak. Olyan kérdések, amire a környezetem nem tudott válaszolni. Ezek a kérdések mozogtak bennem, mindig. Keresve magamban a választ, néztem értetlenül a világra. Majd ahogy felnőttem, jöttek a lehetőségek. Emberek, akik könyveket adtak a kezembe. Egyik hozta a másikat, jöttek megértések, jöttek meg nem értések. Minél többet olvastam, annál kevésbé értettem, miért élünk ilyen bután. Folyton kérdeztem. De kevés igazi válasz volt.

    Egyre jobban elszeparálódtam, és bár rengeteg ember vett körül, én egyre magányosabb lettem. A lelki elszeparálódást követte a fizikai világban való elkülönülés. Egyre kisebb lett a tér körülöttem, és bennem. Rettenetesen féltem. Olyan félelem volt ez, mely már az őrülettel határos. Így visszanézve, talán voltak is olyan pontok benne, amikor átléptem a határt. Sokan írnak a lélek sötét éjszakájáról. Amikor egy spirituálisan elkötelezett ember, aki komolyan veszi a fejlődését, semmi nem tántoríthatja el ettől, olyan mélyreható élményeket tapasztal meg, ami véget vet az addig életének. Minden részletének. Egy teljesen más, új minőségben folytatja ezt. Itt leszámol az egóval. Én itt harcoltam. Nem az egómmal. Az egóm harcolt. Ez nem a lélek sötét éjszakája volt. Csakis az elmémé.

    A lélek sötét éjszakáján Isten utánad nyúl. Ott van veled és megtart. Ha letérdeltél. Amikor már annyira fáj, hogy mindent odaadsz. Az összes ragaszkodásod, az összes jót, az összes rosszat. Mindent. Én csak feladtam. Nem voltam elég erős, hogy odaadjam.

    Valami történt. Ott, akkor. Én pedig itt maradtam, egy orvos kitartó küzdelmének eredményeként. Mondhatnám, hogy ajándék Istentől. Mert szeret. Ez így is van, de ez több annál. Ez egy lecke. Része annak a feladatnak, amit vállaltam. Sok év telt el azóta. Még több önismeretet tanultam, még több mindent olvastam. Fejlődtem. De az igazi megértés még mindig nem jött el. Nem jött el, mert elzártam magam a forrástól. Azóta vezekelek. Kérem a lelkemet, hogy bocsásson meg nekem. Újra és újra helyet kínálok neki az életemben. Sokszor elbukom. Az ad erőt, hogy újra és újra felálljak, ami akkor történt. Készülök. Készülök, arra, hogy készen álljak, ha újra eljön a sötét éjszaka. Ne őrüljek bele, és ne adjam fel. Várom, hogy újra eljöjjön. Kérem a Mindenséget, hogy adja meg nekem még egyszer.

    “Mélyreható tudati moccanások, melyek kibogozzák egónk kuszaságait, olyan tapasztalatok, melyek a szó szoros értelmében vagy képletesen térdre kényszerítenek és egy látszólagos széthullásba sodornak minket, hogy aztán azután a tudat egy magasabb szintjén váljunk újra csorbítatlan egésszé – ezek a lélek sötét éjszakái.”

    Miért írok most erről? Mert az energiák támogatják most a gyógyulást. Az emberi élet a legnagyobb érték. Eldobni bűn. Nem szabad eljutni arra a pontra, ahol én jártam. Óvni és vigyázni kell rá, mert sokkal magasabb célokat szolgál, mint amit a tudatunkkal fel tudunk fogni. Kell találni valami kapaszkodót a sötét percekben, órákban. Istent. A Mindenséget. A világ gyönyörűségét. Addig kell megkapaszkodni míg, van erőnk. Addig kell észre venni, hogy mennyire semmik az ez életi gondjaink az örökléthez képest, míg nem késő. Én már tudom, és látom ezt. Van, hogy elbukom most is, de a legtöbbször, már nem engedem meg magamnak, hogy olyan dolgok miatt legyek szomorú, aminek semmi köze a valósághoz. Én ezt adhatom oda neked. Elmondhatom, megmutathatom. Elmeséltem most neked a legfájdalmasabb történetemet, hogy megérthesd, hogy megláthasd. Lásd meg, hogy az, ami éppen fájdalmat okoz neked, ami elszomorít, semmi ahhoz képest, amikor hátra lép a lélek.

    Öleléssel <3

    Csilla

    Oszd meg ha tetszett